Gfv. VII.30.187/2014/5. számú határozat

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

FELSZÁMOLÁS

Tárgyszavak:
- felszámolás során esedékessé vált munkabérkövetelések kielégítése

Gfv.VII.30.187/2014/5.

Végzés

A határozathozatal dátuma: 2014. július 11.

“A felülvizsgálati eljárásban eldöntendő jogkérdés az volt, hogyan kell értelmezni a Cstv. 58.§ (1) bekezdésének “esedékesség” fogalmát. A hitelezők szélesebb körének érdekeit is szem előtt tartva, a felszámolás megindulásának következtében tömegesen megszűnő munkaviszonyokból eredő, felszámolási költségek közé sorolt munkabérigényeket egységében kell-e szemlélni  és amennyiben nem elegendő az adós vagyona az ebbe a csoportba sorolt tartozások teljes kifizetésére, a hitelezők között arányosan kell-e szétoszatani a fedezetül szolgáló összeget, vagy pedig csak az anyagi jogi szabályokat figyelembe véve kell a kifizetést teljesíteni.
Az nem vitatott, hogy a Cstv. 57.§ (1) bekezdés a) pontjába sorolt felszámolási költségek kielégítése között, amelyeket a (2) bekezdés részletez, nincs a törvény által meghatározott sorrendiség. A jogalkotó feltehetően abból indult ki, hogy a felszámolási költségek kielégítésére az adós vagyonának elegendőnek kell lennie, ha viszont nem elég, akkor az egyszerűsített felszámolás szabályai szerint kell az eljárást befejezni [Cstv. 63/B. §.]. Csak két esetben biztosította a jogalkotó a ki nem elégített felszámolási költségek (részleges) megtérítését: a Bérgarancia Alapról szóló 1994. évi XVI. törvény módosított szabályai szerint a munkabéreket bizonyos korlátok között a Nemzeti Foglalkoztatási Alap bérgarancia alaprészéből kapott támogatással lehet kiegyenlíteni, valamint a felszámoló díját – attól függően, hogy milyen módon fejeződik be a felszámolási eljárás – különböző számlákról lehet kifizetni, végső soron azonban az állam azok kielégítéséért korlátozott felelősséget vállal [Cstv. 59. § (3)-(5) bek.].
Az adott esetben az adósnak van meghatározott összegű vagyona, amelyből a munkavállalók részleges kielégítésére sor kerülhet, azonban a meglévő összeg nem elegendő valamennyi, a munkaviszony felszámolás megindulása miatt történt megszűnése folytán keletkezett munkavállalói követelés teljes kielégítésére.
A Kúria egyetért a jogerős végzésben kifejtett azzal az állásponttal, hogy a stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetek esetén a vizsgált körben nincsenek az általános eljárásokra vonatkozó szabályoktól eltérő rendelkezések, s a jogszabályi rendelkezés egy jogalanyra történő eltérő alkalmazása a törvény előtti egyenlőséget, a jogállam alapjait sértené. Ezért önmagában nincs jelentősége annak, hogy az adóst a Kormány stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetnek minősítette, illetve, hogy valójában hány munkavállalót érint a felülvizsgálati eljárás eredménye.

A Kúria álláspontja szerint azonban a vitatott jogkérdés megítélésénél figyelembe kell venni, hogy az eljárásban még alkalmazandó, a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 5. §-a szerint a munkaviszonnyal kapcsolatban az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani, s a követelmény megtartása nem járhat más munkavállaló jogainak megsértésével vagy csorbításával – ahogy arra a felszámoló a felülvizsgálati kérelmében helytállóan hivatkozott.
Az Alaptörvény 28. cikkében található a bírói jogértelmezés kereteit meghatározó alapelv értelmében a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelõ, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.

A felszámolás megindulásával a gazdasági tevékenység ésszerű befejezése során a felszámolónak meg kell szüntetnie a munkavállalók munkaviszonyát (Cstv. 46.§ (2) bekezdés és 47.§ (5) bekezdés). A munkavállalókkal kötött megállapodásokból, illetve a munkajog speciális szabályaiból következően – ahogyan arra a felszámoló is utalt – a felszámoló egységes, a munkavállalók egy csoportjára irányuló döntésének a folyamatos végrehajtása folytán (a munkavállalók ABC sorrendben történt értesítése, illetve az eltérő felmondási időtartamok következtében) a munkaviszonyok különböző időpontban szűnhettek meg, s ebből eredően az adóssal szemben más és más időpontban váltak anyagi jogi szempontból esedékessé az ugyanazon döntés megvalósításán alapuló, a munkaviszony megszüntetéséből eredő követelések.

A Kúria álláspontja szerint a felszámolónak a dolgozók munkaviszonyának megszüntetése iránti intézkedése gyakorlati megvalósításának időtartama, illetve az Mt. rendelkezései, vagy egyéb akadályozó körülmények (például a felszámolás kézbesítésének elbírálása), nem változtatnak azon a tényen, hogy egy felszámolói intézkedésről, és annak a következményeiről van szó. Ezért az egy felszámolói intézkedésen alapuló munkavállalói követeléseket, az Alaptörvény idézett rendelkezéseiből és az Mt. szabályaiból következően, egységben kell kezelni.
A józan ésszel, a közjóval, a jogszabály erkölcsös céljának követelményével lenne ellentétes az az értelmezés, amelynek eredményeként egy munkavállaló azért nem jutna kielégítéshez az adós vagyonából, mert hátrább található nevének kezdőbetűje az ABC-ben és ezért később kapta kézhez a munkaviszonya megszüntetéséről szóló okiratot, vagy hosszabb ideje állt munkaviszonyban az adósnál, ebből következően csak később szűnt meg a munkaviszonya, és ezért vált anyagi jogilag később esedékessé az adóssal szembeni követelése.
A Kúria jogértelmezése szerint tehát az egy felszámolói intézkedésből eredő, és a felszámolási költségek között nyilvántartott munkavállalói igények – függetlenül attól, hogy ténylegesen mikor váltak anyagi jogi szempontból esedékessé – a Cstv. 58.§ (1) bekezdése értelmezése szempontjából egy időpontban esedékessé váltnak minősülnek.
(Megjegyzi azonban a Kúria,…. nem vonhatók be ebbe a csoportba azok a munkaviszonyból eredő követelések, amelyek még a felszámolás kezdő időpontja előtt keletkeztek, mert azok nem a felszámoló munkaviszony megszüntetése iránti tevékenységének eredményeként jöttek létre.)

A Legfelsőbb Bíróság BH1996.553. számú eseti döntésében kifejtett álláspontját, mely szerint az azonos időpontban esedékessé váló felszámolási költségeket az esedékességkor a követelések arányában kell felosztani, a Kúria  fenntartja, tehát a felszámolónak az adós rendelkezésre álló vagyonát a fenti értelemben vett azonos esedékességű hitelezői igények között követelésarányosan kell felosztania.